Bár a könyv főbb témái már megvoltak, se fejezetek, se fejezet címek, se könyv nem volt még, csak egy rakat post it egy fehér „táblán” nekem. Ami akár az idők végezetéig maradhattak volna a falon emlékeztetve engem egy csodálatos balzsamos álmokkal teli éjszakára.

 Amikor megpróbáltam leülni a laptopom elé, egyszerűen kifagyott az agyam és képtelen voltam akár egy sort is írni, csak néztem a villogó kurzort, és idegesítettem magam, ahogy korábban is, mikor belekezdtem volna a könyvem megírásába. Aztán rájöttem valami nagyon fontos dologra. Hogy a naplómat kézzel írom, csak úgy ömlik belőlem a szó és nincs nekem semmi bajom a világon azzal, hogy villog a kurzor. Elővettem egy nagyon szép borítós füzetet és egy kupac színes végű tűfilcet, majd odamentem a  kaotikus post it tengerhez és kerestem, hogy melyik hív magához. Amikor megszólított egy téma, egyszerűen leemeltem a post itot, a füzetem mellé ragasztottam a rajztáblámra, majd leültem a földön lévő matrac ágyamra, és egyszerűen neki álltam kézzel írni azt, amit csak ebben a flow érzésben tudtam magamévá tenni. A szavak olvasás nélkül dőltek belőlem, a tollam szó szerint repült a füzetem vékony papírján. Mikor elfogyott egy-egy gondolat, megdöbbenve láttam, hogy 10-15 oldalt írtam anélkül, hogy bármikor is lefagyott volna az agyam, hiszen nem érzékeltem, hogy mellé ütök a laptopom billentyűzetén, nem akadtam meg, hogy tele van helyesírási hibával, nem villogott a word keserédes kurzora emlékeztetve engem, hogy mennyi a szavak száma, amit eddig leütöttem. Írtam reggelente munka előtt, volt hogy napokig egy részt, hiszen nem tudtam mennyi időre van szükségem és keveset adtam magamnak a volt másodállásom mellett, ami a fő állásomat jelentette a vállalkozásom mellett.

Igen ám, de ezek külön-külön voltak és én nagyon-nagyon sietni akartam a dologgal. Ahogy megírtam valamit, egyből fotóztam és küldtem el, hogy gépeljék le, majd küldtem is tovább „lektoráltatni” a barátnőmnek. Viszont sosem írtam korábban könyvet, és mivel külön álló fejezeteket küldtem el neki, amik még csak sorrendbe sem voltak rakva, egyszerűen megállás nélkül kérdezett, és kihúzott olyan dolgokat, amiket én benne akartam hagyni az egészben, mert éreztem, hogy a vezérfonalamat adja, de képtelen voltam megmagyarázni miért. A sietségből és a számtalan kihúzásból az lett, hogy leálltam az írással, és beraktam a fiókba, hogy talán még sem való nekem a könyv írása, nem is adhatok át értékes gondolatokat. A partneremmel a nyűglődés vége szakítás lett, nem volt tovább utunk egymás mellett, annak ellenére, hogy nagyon sokat adtunk a másiknak és rengeteget köszönhetek neki. Belevágtam egy költözésbe is, szabadulni akartam mindentől. A füzetemet szépen bedobozoltam, és majdnem ott is hagytam végleg. Mint számtalan tehetséges ember, aki elhitte a környezetének, hogy alkalmatlan arra, hogy értéket adjon át munkájával az embereknek. A festőművész, aki zseniálisat alkot, de nincs a realitás talaján és emiatt elhiszi, hogy nem is lehet eladni a műveit, majd halála után jól meggazdagszanak a műveiből… Na jó, ez erős túlzás, de azért igaz.  J

 Januárban ismét megfordult az életem. Azt a döntést hoztam meg, hogy 2 munkával kiégek 3 gyerek mellett, tudtam, évek óta így toltam, hogy biztonságban legyünk és kizárólag a vállalkozásommal kezdtem el foglalkozni, amikor is Klaudia, a munkaTÁRSam, nem csak a post iteket olvasta végig, hanem a korábban legépelt anyagot is, és rákérdezett, hogy hol van a könyvem vége, tűkön ül, annyira izgatott, hogy mi fog történni benne. Ledöbbentem. Mondhatni elképesztő sokkot kaptam, hogy mi van, ez tetszett valakinek? Ugye tuti csak szórakozik velem, mert együtt dolgozik. Kiderült, hogy nincs ezzel egyedül…

Így hát ketten leültünk, és a post iteket a körkörös „káoszból” sorrendbe tettük, és a külön álló fejezetek valahogy hirtelen egy vezérfonal mellett kiadtak egy sorrendet, mely végülis a végén kiadta a Szépségbiblia tartalom jegyzékét. A post iteket rendezve kiderült, hogy a teljességhez hiányzik még 6 témakör, mely összeköti, szabad folyást ad az áramlásnak és felteszi a koronát a könyvem tetejére. Persze a végével ismét lassan haladtam, hiszen iskolaváltás, ügyintézés, a vállalkozásommal foglalkozva kizárólag elképesztően ráláttam, hogy hol vannak a komoly buktatók, amiket muszáj azonnal kiküszöbölni, és amiket korábban  a fókusz hiányába nem tudtam kézben tartani. Halogattam, féltem, hogy talán nem is lesz olyan nagy segítség a könyv a NŐKnek, ahogy azt én szeretném. A maximalismusom határtalan tud lenni olykor, ezt azért töredelmesen bevallom. Minél többet tanulok, annál inkább látom, hogy még mi mindent nem tudok. Viszont azt azt utat amit már bejártam, azokon mások még csak most indulnak el. Nekik viszont hatalmas mankó az, ha nem kell végig szenvedniük az én utamat hosszú kínkeserves éveken át akár.

Mire elrendeztem az életünket, hirtelen otthon találtam magam 3 gyerekkel, hiszen a covid19 vírus otthonra kényszerített mindenkit. És ez volt az a pontom, hogy eddig és nem tovább. Amíg az iskola rendszer felállt, addig a párom, a Társam egyszerűen fogta a gyerekeket és vitte őket ki a városból az erdőkbe, hogy üljek le és fejezzem be a könyvemet csendben. És megtettem. Megírtam a hiányzó 4 fejezetet, persze szintén kézzel, közben egy gyerekkori barátnőm megállás nélkül gépelte a saját munkája mellett a kéziratot, ami szó szerint kézzel íródott. Majd a számozásom alapján, és az elküldött sorrendem alapján egyetlen wordbe tette össze a külön álló részeket. Ekkor olvastam el először, amit eddig írtam, egyben. Emlékszem, hogy döbbentem ültem a gépem előtt, hogy egy nyár esti tarot, ami játéknak indult és szórakozásnak gyakorlatilag még a rendszerezetlen és rendezetlen írási folyamat mellett is egy teljesen összefüggő, és értékes tudást tartalmazó valódi könyvet adott ki. A fejemben lévő fa, mely számtalan levéllel, összefüggéssel és elágazással bírt, hirtelen megmutatta, hogy gyökere is van és ezért virágzik az egész. A Szépségbiblia – hétköznapi istennők biosminkben.

Ha szeretnél beleolvasni a könyvembe, itt megteheted